4. Felkészítés

Itt vagyok a negyedik fejezettel, amiben az a pláne, hogy ma holdfogyatkozás lesz !
Ezen kívül felraktam egy szereplistát, amelyben az eddig megemlített fontos személyek vannak. Azért nem teszek fel előre képet, mert nem lövöm le a poént! Ja, és magamat pedig, illetve Drake-et azért nem raktam föl, mert azt mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy képzel el engem, ha változna, rakok fel képet.
Jó olvasást és comment írást! :D
Ryuuzaki




– Ki lesz az? – kérdeztem kétségbeesetten Zane-től. – Ki fog tanítani?
– Egy régi barátom, a mai világban egy hacker, a neve Ashley. Neki is áram-energiája van, ahogy neked.
– Remek.
– Igen, de sajnos két rossz hírem is van, de legalább van egy jó is.
– Előbb a jót! – kértem, bízva abban, hogy valami tényleg jó dolog az.
– Rendben. A jó hír az, hogy vannak dolgok, amelyekre én magam is megtaníthatlak. A rossz az, hogy Ashley körözés alatt áll, bankszámlákról lopott pénzt egy vírus segítségével, és most el kell tűnnie a rendőrség elől. Ne kérdezd, így aligha találjuk meg egyhamar.
Visszarogytam a fotelbe. Két hetem van arra, hogy elsajátítsak valamit az erő használatáról, és legyőznöm, vagy legalábbis feltartóztatnom tizenhárom embert, akik már mesterek is. Ezt szóvá is tettem:

– Miért lesz jobb attól, hogy feltartóztatom őket, mármint a tizenhármat? Az addig rendben van, hogy nem veszik el valakinek a lelkét, de mivel lesz jobb? És hogy tudnám felvenni a harcot mesterekkel? – most már tényleg kezdtem félni, aggódni.
– A tizenhárom tagjai egyenként járnak a világban – kezdett bele egy újabb monológba. – Egyikük megfoszt valakit a lelkétől, elhozza a törzshelyükre, ahol a tizenhárom egyesíti erejét, kiszívják a lélekből az erőt és a fiatalságot. Azért kell feltétlenül megakadályozni ezt, mert nemsokára már elég erejük lesz ahhoz, hogy hatalmuk alá vonjanak városokat, és, elpusztítsák őket. Gyilkolni és uralkodni tudjanak, kiváltva egy újabb világháborút. Az emberek megfizetik őket, hogy álljanak be seregükbe, ezzel győzelmet aratva a másik felett. Ám mikor legyengülnek az országok, beszivárognak a városokba, hatalmukkal uralni egy teljes országot – fejezte be lehangoltan.
Nem válaszoltam.

– De ne aggódj, mindig találsz majd szövetségeseket – vigasztalt kissé erőltetett mosollyal. – Azonban most ne gondolj erre. Inkább gyere, megmutatom a szobádat!
– Köszönöm.
Feltápászkodtunk, majd elvezetett egy folyosóra, jobb és bal oldalt két szoba ajtaja figyelt.
– Ez lesz a tied, ha megfelel, eddig vendégszobának használtam.
Beléptem a szobába. Fabútorok voltak itt is, de valahogy sokkal rendezettebbnek és szebbnek éreztem. Az ágyon a fehér lepedőn a piros egyik árnyalatával ékeskedő takaró, feljebb a hozzá tartozó párnával. Maga a helység kicsi volt, mégis az embernek nagyobbnak tűnik, ha először látja.
– Drake? Hahó! Jó lesz ez?
– Mi, ja, persze – jöttem rá, hogy hozzám beszélnek.
– Rendezkedj be, addig vacsorát kreálok! – hangzott el a vidám válasz egyre távolabbról.
– Rendben! – szóltam vissza Zane-nek.

Ledobtam az ágyra a táskát, majd utána az ágyra vetettem magam. Hihetetlenül fáradt voltam, semmi erőm nem maradt, főleg a repülőút után. A fejemben újra és újra felidéződtek az emlékek. Először Maddoxról, majd előbbre tekertem az idő kerekét, egészen a szüleim haláláig. Lejátszódott fejemben a nap minden perce, mozzanata. Mikor az emlékfoszlány homályában elérkeztem ahhoz a pontig, mikor befordultam az utcára, forró könnycsepp gördült végig arcomon. Nem hiszem el, hogy meghaltak. Átfordultam a másik oldalamra.
A fájó árnya a múltnak tovább kínozta a szívemet. Csak akkor nyugodtam meg, mikor az álom részegítő fáradságával kitörölt mindent a fejemből, és alvásra késztetett.

– Drake! Kihűl a vacsora! Gyere, remélem, ízleni fog, kíváncsi vagyok a véleményedre – kiabált a konyhából Zane.
Felültem az ágyon, az órámra pillantottam, fél tíz. Kissé kábán ugyan, de kisiettem a konyhába. Ott állt Zane, két nagy kesztyűben és egy piros kötényben, mire én képtelen voltam visszafojtani a nevetést.
– Még az anyámé volt, nem volt szívem megválni tőle – magyarázkodott zavartan.
– Persze. És mi a vacsora?
– Makaróni.
– Pompás.

Vacsora után ki-ki a saját szobájába tért pihenni. Fennmaradtam, mert nem tudtam aludni, a képet nézegettem, amit a borítékban kaptam. Nem sokkal később azonban elnyomott az álom.
Reggel Zane a nappaliba hívott. Most egy zöld, kötött pulóvert viselt, kezében kávéscsészét tartott.
– Álomszuszék, ideje tanulni!
– Tanulni? – kérdeztem felvillanyozva.
– Igen. Az út során belebotolhatunk ellenségeinkbe, és nem biztos, hogy egyedül képes leszek megvédeni téged. Kérlek, az asztalt húzd egy kicsit jobbrább. Remek, így jó lesz.

– Először is, a képességünk és erőnk forrása a természetes erőnlétünk, így, ha túl sokat küzdesz például, akkor teljesen kimerülsz. De vannak források is, amelyeket használhatsz a feltöltődésre, ezek a naturális források. Én például saját magam készítek erőforrást, amit magammal hordok – közölte.
– Én honnan nyerhetek plusz erőt?
– Azt hittem erre magad is rájöttél.
– Persze! A villámlással, nem?
– Na, mondom én! Csak, mint ahogy azt mondtam, nem hinném, hogy mindig lenne valami, ami feltölt téged, így megtanítalak létrehozni a forrásodat.
– Az nagyon jó! – örültem előre. – Mutasd meg!

– Először is ehhez még mást kell megmutatnom, azt, hogy hogyan hívd elő az erődet. Koncentrálj erősen, próbáld a kezedre irányítani a szálakat. Ezek ugyanúgy az ereidben keringenek, ahogy a vér, de ez nem látható. A szív a kiindulópont, az élteti úgy az energiát, mint téged. Ahhoz, hogy az ezüstös gömböt az ujjaid közt tarthassad, segítség az, ha a mutató és középső ujjadat összerakod, majd végigvezeted az energiát a szívtől, a karodon át, a kezedig. Ahol csak hozzáérsz a bőrödhöz, a szálak követik majd az utat, ott a gömb lassan megjelenik. Na, próbáld meg!
– Hogy mi? Hát… rendben.
Azt tettem, amit csak mondott nekem Zane. Végigvezettem az ujjaimat a szívtől, a karon át. Átáramlott rajtam az erő. – Most van a tenyérnél! – konstatáltam, mikor a bizsergő érzés elérte az ujjakat.
– Kiváló! Akkor próbálj meg gömböt formálni belőle!
- Igyekszem!
– Zane! – kiáltottam félelmemben, ugyanis a „golyó” szikrázott. Újból hallani lehetett a zúgást.
– Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – nyugtatott, de nem ért semmit, főleg az arcán ülő aggodalom miatt. – Bizonyára az erőd az, más, mint az enyém! – emlékeztetett. A zúgás, ahogy múltkor, abbamaradt. Mindketten megkönnyebbültünk látván, hogy a szikrák eltűntek.
Hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a lakást. Mintha én lettem volna a viharfelhő, mindenfelé villámnyalábok röpködtek, hatalmas kárt okozva maguk után. Mindketten felkiáltottunk. Hatalmas káosz uralkodott a szobában, de Zane nem sérült meg szerencsére, mert pajzsot alkotott maga körül. Körülnéztem, és megállapítottam, hogy minden megrongálódott, illetve feldőlt, papírok hevertek szanaszét.
– Azt hiszem… mára ennyi – szólt Zane meghökkenve. – Sokkal nagyobb az erőd, mint amire én számítottam. Legközelebb holnap gyakorlunk.
– Nagyon sajnálom…
– Nem tudhattad mi lesz, különben meg… – fura kézmozdulatot tett, majd behunyta szemét, mire a tárgyak visszaálltak korábbi pozíciójukba, miközben szája mosolyra húzódott.
– Akár… így is, lehet – állapítottam meg.

Este újra gyakoroltunk, azzal a különbséggel, hogy most körülöttem fonódott össze a méregzöld gyűrű. Aznap sikerült egy gömböt produkálni. Bár nem mondanám annak, de ez
inkább egy füstölgő ezüst valami volt, melyben néha az ujjak közt áthaladó villámlásnak lehettünk tanúi.
Másnap, vagyis a tizennégy napból a másodikon, már azt is megmutatta, hogy kell ezt ellökni magamtól, és hogyan használhatom ezt fegyvernek. Zane egy szellemet formált, az volt a célpont. A harmadik napon viszont már muszáj volt elindulni.

– Összepakoltál már, Drake? – tudakolta Zane, ledobva maga mellé saját hátizsákját.
– Igen, mivel megyünk? Egyáltalán hova megyünk?
– Londonba, újra. De most nem lesz baj, ne félj!
– Repülővel? – faggattam tovább.
– Igen, de sok időt vesztegettünk, tehát induljunk!

A reptérre busszal mentünk, de így is majdnem lekéstük a gépet. Az úton most nem volt semmi szokatlan. Kivéve, Stefan Wakefield? Hogy kerül ma ide? Biztos véletlen, remélem nem lát meg!
– Drake! Drake Nathan! – kiáltotta. Ez nagyon tipikus volt, természetesen magára vonta sok ember figyelmét. – Visszamegyünk Londonba? Három napja, hogy kitettelek a ház előtt, s már vissza is jössz? Ó, elnézést, kit tisztelhetek magában, uram? – kérdezte vidáman.
– Am… , Ethan… , Ethan Morris a nevem, bizonyára akkor ismeri Drake-et – terelte más vizekre a témát.
– Hogyne, három napja pontosan ezen a repülőn utazott. – felelt Stefan törhetetlen jókedvvel.
– Értem…
– És… maga… az apa? Rokon? Barát? – folytatta szórakozottan.
– Távoli ismerős – vágta rá Zane.
– Á, pompás.
– És mi szél hozott ismét erre, Drake? – ért hozzám a beszélgetés.
– Öhm… Ethan? – passzoltam át Zane-nek.
– Ó… , mi csak… városnézőbe jöttünk – felelte, majd gyilkos pillantást vetett rám, én vigyorogva álltam a tekintetet.
– Hát, jó városnézést, Mr. …?
– Morris.
–Hát persze. Viszlát. – Felemelte a kalapját, és továbbment.

– Drake!
– Mi az… Mr. Morris? – Mindketten nevettünk.

Landoltunk a repülővel. Mikor már kinyíltak az ajtók, eszembe jutott valami, és balra néztem. A repülőn még mindig nem volt tizenhármas sor, így megnyugodtam.

– Na, most merre? – kérdeztem kíváncsian, mikor leszálltunk.
– Ashley-t ismerve… – itt megint halvány mosoly futott át arcán –, gyere!
A város utcáin temérdek autó járt, ki munkába, ki családjához. Zane összeráncolt homlokkal vizsgálta az utcákat, merre kell meni, majd mikor emlékezett, gyorsabbra kapcsolt.
Egy szűk sikátor kicsiny háza előtt álltunk meg, melynek szürke falairól több helyen lepergett a vakolat. Vagy száz éves lehetett az épület, tele az évszázad emlékeivel. Az ablakok többsége törött, vagy legalábbis repedt volt.

– Ez az – közölte Zane.