3. A kép összeáll

Kedves olvasók, megérkezett a harmadik fejezet. Kissé rövidecske ugyan, de ez mindenképp kellett ahhoz, hogy el tudjon indulni a sztori. na, jó olvasást és kommentelést! :)
Ryuuzaki



- Zane Monroe? – kérdeztem a döbbenetből felocsúdva, az ajtóban álló alakra szegezve tekintetem.
- Igen,de te ki vagy? – hangja mély volt, kissé barátságtalan. – Honnan tudod, hogy, hogy hívnak?
- A nevem, Drake Nathan. Tudja én az anyám…
- Te vagy az? – mondta elkerekedett szemekkel – Akkor ezek szerint te vagy az …
- Az ünokaöccse...

Egy ideig csak méregettük egymást. A nagybátyám magas,középkorú, talán harminc éves, többnyire sötét ruhákba volt. Barna haja néhol a szemébe lógott. Kék szemében tükröződtek az utca fényei. Végigpásztázta tekintetével az arcomat,majd, kicsit zavartan megszólalt:
- Nos… akkor kerülj beljebb. – invitált befelé.
- Ülj le! – egy piros bőrborítású fotelre mutatott. – Kérsz valamit inni?
- Nem köszönöm. – utasítottam vissza, bár nem értem miért, mert elég szomjas voltam.
Pár perc után megérkezett ő is. Helyet foglalt a nem sokkal távolabb lévő, megszólalásig ugyanolyan bőrfotelben. A ház tágas volt, sajátos stílusa volt, kétségkívül hasonló az enyémhez. Egy szék, rajta a használója ruháival, a bevetetlen ágy. Ezt néztem, mivel nem nagyon szóltam semmit. Egyre kínosabb volt a csönd, mindketten vártuk a másik szavát, ami talán elindíthat egy beszélgetést. Végül:
- Öhm… már el akartam pakolni. – mentegetőzött, mikor észrevette mit nézek annyira.
- Semmi baj, nálam is ugyanez a helyzet. – válaszoltam mosolyogva – Nehéz rászánni magam.
- Igen… – ezzel a téma kifújt, de szerencsére jött egy újabb: - Anyukád alig mesélt valamit rólad. Hol is laktatok eddig?
- Londonban. – feleltem kurtán.
- Remek…
Muszáj volt valamit megkérdeznem, nem bírtam tovább. Azt a kérdést tettem föl, amely hat éve válaszolatlanul állt:

- Valamit meg szeretnék kérdezni… ,ki okozta a szüleim halálát okozó tüzet? – kimondtam. A férfi nem válaszolt először, gondolkodott, aztán:
- Baleset volt. – a hangsúllyal talán magát is igyekezte meggyőzni: - Nem volt ott senki.
A választ nem hittem el. Nem lehet!
- Ez nem igaz, ezt maga is tudja! – kiabáltam.
- Nem mondhatok semmit. Ami történt, baleset volt!
- Akkor ezt mivel magyarázza? – odatartottam neki a levelet. Zane mintha nem akarná látni, elfordult. – Mondja meg!
- Rendben… ,elmondom. Ülj le! – meglepődtem, nem hittem, hogy tényleg elmondja majd. -

12 éve, amikor születtél, a nagyszüleid ugyanúgy a tűz börtönében haltak meg, ahogyan a szüleid. Ez nem volt véletlen. Te nem vagy átlagos. Különleges képességeid vannak. Tudom, elsőre nem hiszed el, de majd magad is meg fogod tapasztalni, mire vagy képes igazából. Az a cél vezérelte a rokonaid gyilkosát, hogy ha megöli a családtagjaidat , te nem fogsz tudni semmiről. Ezenkívül árvaházba kerültél, így még kevesebb esélyed lett volna arra, hogy megtudd ki vagy valójában.
Mereven ültem a fotelben. Ez egyszerre túl sok volt. Ráadásul mindez olyan lehetetlennek tűnik… mégis, Zane csak nem beszél hazugságokról.
- Ki volt a gyilkos a repülőn?
- Bérgyilkos. A neve: Maddox
- És aki segített nekem?
- Ő velünk van.
- Velünk?
- Igen, azokkal, akik a tizenhárom ellen harcolnak.
- Kik ellen?
- A tizenhármak ellen. Egy tizenhárom emberből álló szövetség, céljuk, hogy az emberi lélek kiszívásával megfiatalodjanak, képességüket növeljék. Így akár örökké a Földön élhetnek, átvéve a hatalmat az emberektől. A kiszemelt áldozat tovább él, de érzelmei nem maradnak.
Ezért kell neked minnél előbb elsajátítanod a tudást, majd legyőzni őket.
- Értem, de miért pont én? – hangzott el, a talán kissé gyerekes kérdés.
- Ez örök rejtély, vannak, akik azt mondanák, a sors akarta így, de szerintem véletlen.
- Gondolom akkor magának van ereje.
Nekem is van, de ez mindenkinek a saját személyiségéhez kötődik, milyen dolgokra képes. Nem sokára te is tudni fogsz mindent. Megtanítalak mindenre. – Felemelte jobbkezét, úgy, mintha tartana valamit. Hirtelen sötétzöld, kavargó gömb jelent meg, melyben feketés selyemszálak örvénylettek tehetetlenül a golyó belsejébe zárva, örökös táncban kerülgetve egymást. Az ujjak tartották egyben, az ujjak irányították.
- Fantasztikus… - ámultam el.
- Meg akarod tanulni? – tette fel a szerintem visszautasíthatatlan ajánlatot.
- Meg tudom?
- Először még meg kell győződnöm arról, hogy neked van-e ilyen képességed.
- Nyújtsd a kezed! – Kinyújtottam. – Megmutatom, milyen a te aurád.
- Alig várom!

Most az ujjaira irányította a zöld gömböt, ami most füst gyanánt párolgott rajta. Hozzáérintette az enyémhez. Éreztem, hogy átjár az energiája. Minden tagomban éreztem, végigfolyt rajtam, erőt kölcsönözve nekem. Majd talán fél percig körülöttem is megjelent az a valami, mint Zane-nél. Csakhogy az enyém Ezüstös szálakból, kék fényekből és kis villámlásokból állt. Hihetetlen érés volt. Rápillantottam az összeérintett kezekre, amelyeket az ezüst és zöld szálak bilincse kötött most össze. Zane-nek a szeme zöld fényforrássá változott. Világított.
- A különböző erők megismerik egymást, – magyarázta a nagybátyám. – ha elfogadják egymást, akkor az azt jelenti, hogy hasonló típusú az energiánk. Ha nem, akkor viszont szétszakadnak, és ellöknek minket. Nem tudlak majd tanítani. De előbb várjuk meg, mi lesz.

Hatalmas zúgás támadt, az összefonódott szálak most fényesen ragyogtak.

Hirtelen alábbhagyott a zúgás, néma csend támadt, majd hatalmas robajjal szétszakadtak a szálak az ujjainkon és ellöktek minket. Szerencsére a fotelnek lökött az erő, de sajnos túl erősen, így hátraestem.
Mikor feltekintettem, megállapítottam, Zane nem járt sokkal jobban nálam. Ő az asztalnak esett. Furcsa, égett szag terjengett a szobában, mindenfelé füst szállt.
- Most mi legyen?
- El kell vigyelek egy régi barátomhoz, – válaszolta, majd a mondat végén mosolygott – ő majd tanítani fog.