5. Váratlan fordulat

Nos, megint itt vagyok az új résszel, tök véletlenül ismét teliholdkor. Kíváncsi vagyok mindenki véleményére, de tényleg mindenkiére, azokéra is, akik nem a rendszeres olvasóim tagjai. Ha nem nagy kérés, akár név nélkül írnátok kommentet?

Ryuuzaki





– Biztos, hogy ez az? – kérdeztem aggódva, mikor végigpásztáztam tekintetemmel a rozoga házat.
– Biztos – nyugtatott meg Zane.
– Nos, menjünk be, nem várhatunk itt örökké!
Kopott, ezüst félkör kopogtató volt a bemenni kívánó emberek jelzője. Most Zane használta, mire körülbelül öt perc múlva a súlyos vasajtó kitárult. Középmagas nő állt a bejáratnál. Hosszú haja néhol szemébe lógott. Gyanakodva mért minket végig. Először nem reagált de aztán…
– Ashley! – örült meg Zane.
– Te vagy az? – derült fel arca. – Vagy száz éve nem láttalak!
– Gyere… illetve gyertek be!

Bevezetett a kicsit sem régi lakásba. Mikor beléptünk, Ashley az én csodálkozásomra a kilenc lakatot az ajtón bezárta. Gondosan, mindegyikhez külön kulcsot használva, közben egy dalt dúdolt magában. Végül, mikor a kilencedik zárat is bezárta, majd a kulcscsomókat (merthogy kettőn őrizte a kulcsokat) elsüllyesztette zsebében, intett, hogy kövessük. Rövid folyosón sietett végig, melyet a falilámpák kellemes, meleg fénye árasztotta el. Egy újabb, de kevésbé „biztonságos” ajtóhoz érve, Ashley hirtelen megfordult, és az arcomra szegezte tekintetét. Olyan szemekkel nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Nagyon megijedtem, így egy lépést hátráltam.
– Mi… mi az? – kérdeztem félénken.
– A szemed pontosan az anyádé. – mondta halkan.
– Maga ismerte az anyámat? – lepődtem meg.
Ashley kuncogott.
– Hogyne! Isabelle Watts és én jó barátok voltunk még a középiskolában. – felelte, majd elmélyedt az emlékeiben, felidézve magában Isabelle képét. – Tudod mit? Kapsz tőlem valamit, csak egy kis ajándékot.
– Tényleg? Nagyon köszönöm – hálálkodtam kissé meglepve, hogy már körülbelül hét perc után egy ajándékot kapok.
– Emlékszel még édesanyádra? Az arcára? – kérdezte, hangja komoly volt, kissé szomorú.
– Csak halvány emlékeim maradtak, hat éve hogy láttam. – vallottam be keserűen.
– Akkor ez talán majd felvidít! – arcán halvány mosoly futott végig. Behunyta szemét, és ujjaival megérintette halántékát. Pár másodperc múlva lassan elemelte ujjait, melyeket körbefonta az energiájának halovány narancs szálai. Kézmozdulatokkal ezeket egy tárggyá formálta, mégpedig egy lappá. Az anyám, Isabelle Watts fiatal, vidám, mosolygós arca jelent meg a papíron.
– Fantasztikus, hogy… hogy köszönhetem meg? – kérdeztem ámulva, és felvidítva.
– Ugyan… semmiség! – legyintett Ashley. Majd várt amíg én könnyes szemmel néztem a fényképet, ami talán a lelkem egy darabját jelentette. Magamhoz szorítottam a képet, át akartam ölelni. Kis idő múlva megszólalt Ashley. – Gyere velem Drake! Te is, Zane! – utasította mindkettőnket, majd eltűnt az ajtó mögött.
A szoba meglehetősen alacsony volt, szögletes, de a berendezésről látszott, hogy tulajdonosának van stílusa. Itt is a falilámpák fényei uralkodtak. Bár nem töltötték be teljesen a helységet, így is egyedi, otthonos hangulatot kölcsönzött annak. Ashley, hacker munkájának révén egy laptop feküdt az egyik asztalon, másikon egy dosszié és egy érdekes kinézetű masina, meg egy kupac bankkártya.
Végigszemléltem a tér minden részletét, a zsúfolásig teli polcokat és a keleti mintázatú kendőket.
Csakhogy a következő pillanatban, egy ádázul gyorsan száguldó puff szelte keresztül a levegőt, céltáblának választva engem. Nos, telitalálat volt, így az ádáz puff és jómagam, elterültünk a nagy szőnyegen. Nyögtem egyet és feltápászkodtam.
– Elnézést! – sajnálkozott erőltetett együttérzéssel Ashley. – Mostanában rosszul célzok.
– Na, de rengeteg mesélni való van, szóval, gyorsan, gyorsan, üljetek le! Mondjatok el mindent!
Leültem, de megpillantottam egy kis narancs áram-szálat ami végigfutott a puffon. Nem törődtem vele, mert Zane már elkezdett beszélni s engem is érdekelt amit mond.
Zane beszámolt arról, hogy már nem tudott mit csinálni Londonban, unatkozott, ezért munkát vállalt , mint egy könyv-, csomagoló, pakoló és szállító is, egyben. Majd az egyre növekvő számlákról, végül a találkozásunkról beszélt. Aztán átadta a szót nekem, hogy mondjam el, miképp is történtek a dolgok régebben. Mindent elmondtam Ashey-nek, akinek arcáról letört a mosoly.
– Bérgyilkost? – kérdezte elképedve. – Úgy látom komolyan vesznek téged! Minden esetre, a következő támadásnál már felkészültnek kell lenned.
– Következő… támadás? – kérdeztem ijedten.
– Igen, persze. – közölte, mintha ez egy teljesen természetes dolog lenne.
– Mire számítottál? Hogy hagyják, hogy keresztbe tégy nekik? Nem. A Tizenhármak sokkal okosabbak, nem is maguk jönnek, hanem, például: hipnotizált embereket küldenek, állig felfegyverkezve, vagy megidézett démonokat. Csak akkor jönnek el személyesen, ha nagy a baj. Akkor viszont sokkal kevesebb esélyünk lesz, mert mindegyik tag más képességekkel rendelkezik, hatalmas erővel és tapasztalattal.
– De ne félj, mi mindig melletted leszünk, de a világon mindenfelé találsz szövetségeseket. – próbált vigasztalni. – Nos, ki kér valamit enni?

Vacsora után Asley Zane-nek és nekem megmutatta, hol alhatunk. Mindketten kaptunk egy-egy kis szobát. Amelyben én aludtam, ugyanúgy volt berendezve, mint a nappali. Hamar elnyomott az álom. Nem sokat aludtam, mert kiáltásokat hallottam.

– Drake! Drake! – hallottam megint, de már felismerve benne Zane hangját. – Azonnal öltözz fel és pakolj! Jönnek…
Erre a szóra kipattantam az ágyamból és a táskámhoz rohantam. Gyorsan felöltöztem és bedobáltam a cuccaimat a hátizsákba. Kisiettem a nappaliba, ahol megpillantottam Zane aggódó tekintetét.
– Kik azok? Kik jönnek? – kérdeztem riadtan.
– A Tizenhármak egy tagja, meg a rendőrség. – felelte halkan, majd az ablakhoz ment és kifelé mutatott. Nem sokkal messzebb, rendőr-autók szirénázva hajtottak keresztül az utcákon, mögöttük tűz égett. Hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a házat.
– Micsoda?! A rendőrség? – kérdeztem döbbente, abban a tudatban élve eddig, hogy a rendőrök a jófiúk.
– Hipnotizálták őket, nem a maguk urai. Ezenkívül heten vannak, mert a Tizenhármak közül hét irányítja őket. – világosított fel Zane.
– Szóval nem a mi oldalunkon állnak. – kiabáltam, mert a szirénáktól nem lehetett hallani semmit. – És hol van Ashley?
– Itt vagyok! ¬– kiabálta túl Ashley az ellenség zaját. – Ez a tiéd, szükséged lesz rá!
Ashley egy pisztolyt nyomott a kezembe.
– De hát…
– Itt vannak! – üvöltötte Zane.
– Fel az emeletre! – kiáltotta Ashley.
Léptek zaját lehetett hallani. Az ajtót betörték. Nem volt idő, rohantunk fel a lépcsőkön.
– Csöndben esetleg ki tudunk jutni az épületből. – vetette fel az ötletet Zane.
– De kint is áll legalább két őr. – figyelmeztette Zane-t Ashley.
– Elintézzük őket. – mondta Zane magabiztosan. – De a többivel nem tudjuk felvenni a harcot egyszerre.
– De hogy jutunk le? – kérdeztem halkan.
– Az ablak mellett egy kis erkély van egy tűzlétrával, ami a szomszédos közti sikátorba vezet. Sötét van, ha csöndben lemászunk, nem vesz észre senki, a rendőrök a házon belül keresnek majd minket.
– Értem.
– Gyerünk!
Elsőnek Ashley, utána én másztam le. A tűzlétra a házhoz hasonlóan megélt már száz évet, így a rozsda vasfogának munkája ezen is meglátszott. Ezenkívül számos fok hiányzott, ez igencsak megnehezítette az ereszkedést.
Nekünk sikerült lemászni, azonban Zane megcsúszott. Sikerült megkapaszkodnia az utolsó másodpercben, de csak kis híján múlt, hogy nem esett öt métert. Megnyugodtunk, ellenben az egyik fok nyikorogva letört, és nagy zaj kíséretében landolt a földön. Mindenki megdermedt. A házból közeledő kiáltások szűrődtek ki.

Egyszerre kapcsoltunk mindhárman, megvártam Ashley-vel amíg leér Zane, majd rohantunk is.
– Ott vannak! – kiáltotta az egyik zsaru, majd fegyverét ránk szegezve, tüzet nyitott.
Egy autó mögött kerestünk fedezéket, majd Ashley, válaszolt a golyózáporra. A rendőrt néztem az ablakon keresztül, szeme üveges volt, mintha halott lenne. Biztos a Tizenhármak miatt. Eközben Ashley fél kezével pajzsot alkotott, másikkal meg a rendőrre lőtt. Karon lőtte az ellenséget, majd mikor látta, hogy már heten vannak, futásnak eredtünk. Jó időben távolodtunk el a járműtől, ugyanis az hatalmas robajjal felrobbant. Felkiáltottam. Az autó a tetejére fordult, az egész utat üvegszilánkokkal fedte be. Befordultunk az első utcán. Sorra robbantak fel a különböző járművek, ahogy elhaladtak mellettük. Szinte a lángokból váltak ki a minket üldöző alakok.

– Most mi lesz? – kiabáltam.
– Be a kocsiba! – parancsolt Zane egy sportkocsira mutatva.
– Micsoda? – ijedtem meg. – Mennyibe fog ez nekünk kerülni?
– Tíz év börtönbe, ha nem szálltok be! – válaszolt Zane türelmetlenül.
Beszálltunk Ashley-vel, majd Zane tövig nyomta a gázpedált. A visszapillantóból két rendőrautót láttunk utánunk jönni. Pont, mint a filmekben az autósüldözés, csak azzal a különbséggel, hogy akik vadásznak ránk, hipnotizált rendőrök és egy a Tizenhármak közül voltak. Mindenesetre Ashley az ülésen hátrafordulva tüzelt a zsarukra. Én csak egyszerű energia golyókkal bombáztam az ellenséget, de legalább nem eredménytelenül: az egyik autó defektet kapott, vezetője elvesztette az irányítást a jármű felett és forogva nekicsapódott egy épület kőfalának. Ez nagy előny volt nekünk, de a másik kocsi egyre közelebb ért.
– Van egy nagyon rossz hírem! – kezdte Zane. – Kifogyott a benzin!
– Akkor szemtől szemben küzdünk meg velük. – kiabálta Ashley. – Állj meg!
Zane a féket nyomta most, mire a sportautó száznyolcvan fokos fordulattal csikorogva megállt. A rendőrök szintén megálltak. Két rendőr és egy varázsló, a zsaruk kiszálltak a kocsiból és vártak. Pár másodpercnyi halálos csend után a férfi is kiszállt az autóból. Most végre szemtől szemben találkozhatok egy taggal. Az imént említett személy napszemüvegben, fekete kalapban és hosszú fekete köpenyben volt. Lassú léptekkel közeledett, aztán úgy öt méterre állt meg tőlünk. Nem fordult felénk, csak a földet nézte. Majd jött a halálos ítélet:
– Végezzetek velük! – szólt, hangja rideg, kegyetlen, mintha a pokolból tört volna elő.
A két társa megindult. Az egyik rövid pengékkel, a másik meg pisztollyal támadt. Ashley-t és Zane-t rohamozták. A stratégia nyilván az volt, hogy egyedül legyek a Tizenhármak tagjával, ne álljon senki az útban.
Nos, ez sikerült.
Az előbb említett férfi most felém fordult, karjait széttárta, mire fekete energia sugárzott belőle. A halálhoz hasonlított leginkább, a háttérben lángok, fekete ruha, és a hideg… A hideg amely bilincsbe kötött, félelemmel töltött el. Egész testemben remegtem. Ráébredtem, hogy talán tennem is kéne valamit, így megpróbálkoztam az erőmmel golyókat lövellni.
Meg se mozdult az ellenfelem, elnyelte a golyókat.
– Drake, fuss! – kiáltott Zane, miközben a rendőrt próbálta leteperni.
– Innen nincs menekvés! – szólt az ellenfelem, majd hirtelen ott termett előttem fél méterre. Jobb kezének ujjait a nyakam köré fonta és felemelt. Meg akart fojtani. Ashley jött a segítségemre, de egy láthatatlan pajzsba ütközött. Nincs menekvés, nem jön senki…
– Régóta várok erre a pillanatra Drake Nathan! Túl régóta… – kezdte hangosan a fekete ruhás alak.
– Ki vagy te? – kérdeztem a maradék levegőmet összeszedve.
– A nevem Wyburn, a Tizenhármak közül az egyik. Vannak akik a lélekrablónak hívnak. – folytatta. – Itt bent senki sem hall téged, nem tudsz segítséget kérni.
Wyburn most bal kezét emelte lassan, majd fekete szálak kúsztak végig az ujjain, hosszú hegyes pengévé válva az ujjak végén.
Most teljes pánikba estem. Lábammal teljes erőből belerúgtam Wyburn hasába, semmi…
– Nem öllek meg, nekem csak a lelked kell… – suttogta.