5. Váratlan fordulat

Nos, megint itt vagyok az új résszel, tök véletlenül ismét teliholdkor. Kíváncsi vagyok mindenki véleményére, de tényleg mindenkiére, azokéra is, akik nem a rendszeres olvasóim tagjai. Ha nem nagy kérés, akár név nélkül írnátok kommentet?

Ryuuzaki





– Biztos, hogy ez az? – kérdeztem aggódva, mikor végigpásztáztam tekintetemmel a rozoga házat.
– Biztos – nyugtatott meg Zane.
– Nos, menjünk be, nem várhatunk itt örökké!
Kopott, ezüst félkör kopogtató volt a bemenni kívánó emberek jelzője. Most Zane használta, mire körülbelül öt perc múlva a súlyos vasajtó kitárult. Középmagas nő állt a bejáratnál. Hosszú haja néhol szemébe lógott. Gyanakodva mért minket végig. Először nem reagált de aztán…
– Ashley! – örült meg Zane.
– Te vagy az? – derült fel arca. – Vagy száz éve nem láttalak!
– Gyere… illetve gyertek be!

Bevezetett a kicsit sem régi lakásba. Mikor beléptünk, Ashley az én csodálkozásomra a kilenc lakatot az ajtón bezárta. Gondosan, mindegyikhez külön kulcsot használva, közben egy dalt dúdolt magában. Végül, mikor a kilencedik zárat is bezárta, majd a kulcscsomókat (merthogy kettőn őrizte a kulcsokat) elsüllyesztette zsebében, intett, hogy kövessük. Rövid folyosón sietett végig, melyet a falilámpák kellemes, meleg fénye árasztotta el. Egy újabb, de kevésbé „biztonságos” ajtóhoz érve, Ashley hirtelen megfordult, és az arcomra szegezte tekintetét. Olyan szemekkel nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Nagyon megijedtem, így egy lépést hátráltam.
– Mi… mi az? – kérdeztem félénken.
– A szemed pontosan az anyádé. – mondta halkan.
– Maga ismerte az anyámat? – lepődtem meg.
Ashley kuncogott.
– Hogyne! Isabelle Watts és én jó barátok voltunk még a középiskolában. – felelte, majd elmélyedt az emlékeiben, felidézve magában Isabelle képét. – Tudod mit? Kapsz tőlem valamit, csak egy kis ajándékot.
– Tényleg? Nagyon köszönöm – hálálkodtam kissé meglepve, hogy már körülbelül hét perc után egy ajándékot kapok.
– Emlékszel még édesanyádra? Az arcára? – kérdezte, hangja komoly volt, kissé szomorú.
– Csak halvány emlékeim maradtak, hat éve hogy láttam. – vallottam be keserűen.
– Akkor ez talán majd felvidít! – arcán halvány mosoly futott végig. Behunyta szemét, és ujjaival megérintette halántékát. Pár másodperc múlva lassan elemelte ujjait, melyeket körbefonta az energiájának halovány narancs szálai. Kézmozdulatokkal ezeket egy tárggyá formálta, mégpedig egy lappá. Az anyám, Isabelle Watts fiatal, vidám, mosolygós arca jelent meg a papíron.
– Fantasztikus, hogy… hogy köszönhetem meg? – kérdeztem ámulva, és felvidítva.
– Ugyan… semmiség! – legyintett Ashley. Majd várt amíg én könnyes szemmel néztem a fényképet, ami talán a lelkem egy darabját jelentette. Magamhoz szorítottam a képet, át akartam ölelni. Kis idő múlva megszólalt Ashley. – Gyere velem Drake! Te is, Zane! – utasította mindkettőnket, majd eltűnt az ajtó mögött.
A szoba meglehetősen alacsony volt, szögletes, de a berendezésről látszott, hogy tulajdonosának van stílusa. Itt is a falilámpák fényei uralkodtak. Bár nem töltötték be teljesen a helységet, így is egyedi, otthonos hangulatot kölcsönzött annak. Ashley, hacker munkájának révén egy laptop feküdt az egyik asztalon, másikon egy dosszié és egy érdekes kinézetű masina, meg egy kupac bankkártya.
Végigszemléltem a tér minden részletét, a zsúfolásig teli polcokat és a keleti mintázatú kendőket.
Csakhogy a következő pillanatban, egy ádázul gyorsan száguldó puff szelte keresztül a levegőt, céltáblának választva engem. Nos, telitalálat volt, így az ádáz puff és jómagam, elterültünk a nagy szőnyegen. Nyögtem egyet és feltápászkodtam.
– Elnézést! – sajnálkozott erőltetett együttérzéssel Ashley. – Mostanában rosszul célzok.
– Na, de rengeteg mesélni való van, szóval, gyorsan, gyorsan, üljetek le! Mondjatok el mindent!
Leültem, de megpillantottam egy kis narancs áram-szálat ami végigfutott a puffon. Nem törődtem vele, mert Zane már elkezdett beszélni s engem is érdekelt amit mond.
Zane beszámolt arról, hogy már nem tudott mit csinálni Londonban, unatkozott, ezért munkát vállalt , mint egy könyv-, csomagoló, pakoló és szállító is, egyben. Majd az egyre növekvő számlákról, végül a találkozásunkról beszélt. Aztán átadta a szót nekem, hogy mondjam el, miképp is történtek a dolgok régebben. Mindent elmondtam Ashey-nek, akinek arcáról letört a mosoly.
– Bérgyilkost? – kérdezte elképedve. – Úgy látom komolyan vesznek téged! Minden esetre, a következő támadásnál már felkészültnek kell lenned.
– Következő… támadás? – kérdeztem ijedten.
– Igen, persze. – közölte, mintha ez egy teljesen természetes dolog lenne.
– Mire számítottál? Hogy hagyják, hogy keresztbe tégy nekik? Nem. A Tizenhármak sokkal okosabbak, nem is maguk jönnek, hanem, például: hipnotizált embereket küldenek, állig felfegyverkezve, vagy megidézett démonokat. Csak akkor jönnek el személyesen, ha nagy a baj. Akkor viszont sokkal kevesebb esélyünk lesz, mert mindegyik tag más képességekkel rendelkezik, hatalmas erővel és tapasztalattal.
– De ne félj, mi mindig melletted leszünk, de a világon mindenfelé találsz szövetségeseket. – próbált vigasztalni. – Nos, ki kér valamit enni?

Vacsora után Asley Zane-nek és nekem megmutatta, hol alhatunk. Mindketten kaptunk egy-egy kis szobát. Amelyben én aludtam, ugyanúgy volt berendezve, mint a nappali. Hamar elnyomott az álom. Nem sokat aludtam, mert kiáltásokat hallottam.

– Drake! Drake! – hallottam megint, de már felismerve benne Zane hangját. – Azonnal öltözz fel és pakolj! Jönnek…
Erre a szóra kipattantam az ágyamból és a táskámhoz rohantam. Gyorsan felöltöztem és bedobáltam a cuccaimat a hátizsákba. Kisiettem a nappaliba, ahol megpillantottam Zane aggódó tekintetét.
– Kik azok? Kik jönnek? – kérdeztem riadtan.
– A Tizenhármak egy tagja, meg a rendőrség. – felelte halkan, majd az ablakhoz ment és kifelé mutatott. Nem sokkal messzebb, rendőr-autók szirénázva hajtottak keresztül az utcákon, mögöttük tűz égett. Hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a házat.
– Micsoda?! A rendőrség? – kérdeztem döbbente, abban a tudatban élve eddig, hogy a rendőrök a jófiúk.
– Hipnotizálták őket, nem a maguk urai. Ezenkívül heten vannak, mert a Tizenhármak közül hét irányítja őket. – világosított fel Zane.
– Szóval nem a mi oldalunkon állnak. – kiabáltam, mert a szirénáktól nem lehetett hallani semmit. – És hol van Ashley?
– Itt vagyok! ¬– kiabálta túl Ashley az ellenség zaját. – Ez a tiéd, szükséged lesz rá!
Ashley egy pisztolyt nyomott a kezembe.
– De hát…
– Itt vannak! – üvöltötte Zane.
– Fel az emeletre! – kiáltotta Ashley.
Léptek zaját lehetett hallani. Az ajtót betörték. Nem volt idő, rohantunk fel a lépcsőkön.
– Csöndben esetleg ki tudunk jutni az épületből. – vetette fel az ötletet Zane.
– De kint is áll legalább két őr. – figyelmeztette Zane-t Ashley.
– Elintézzük őket. – mondta Zane magabiztosan. – De a többivel nem tudjuk felvenni a harcot egyszerre.
– De hogy jutunk le? – kérdeztem halkan.
– Az ablak mellett egy kis erkély van egy tűzlétrával, ami a szomszédos közti sikátorba vezet. Sötét van, ha csöndben lemászunk, nem vesz észre senki, a rendőrök a házon belül keresnek majd minket.
– Értem.
– Gyerünk!
Elsőnek Ashley, utána én másztam le. A tűzlétra a házhoz hasonlóan megélt már száz évet, így a rozsda vasfogának munkája ezen is meglátszott. Ezenkívül számos fok hiányzott, ez igencsak megnehezítette az ereszkedést.
Nekünk sikerült lemászni, azonban Zane megcsúszott. Sikerült megkapaszkodnia az utolsó másodpercben, de csak kis híján múlt, hogy nem esett öt métert. Megnyugodtunk, ellenben az egyik fok nyikorogva letört, és nagy zaj kíséretében landolt a földön. Mindenki megdermedt. A házból közeledő kiáltások szűrődtek ki.

Egyszerre kapcsoltunk mindhárman, megvártam Ashley-vel amíg leér Zane, majd rohantunk is.
– Ott vannak! – kiáltotta az egyik zsaru, majd fegyverét ránk szegezve, tüzet nyitott.
Egy autó mögött kerestünk fedezéket, majd Ashley, válaszolt a golyózáporra. A rendőrt néztem az ablakon keresztül, szeme üveges volt, mintha halott lenne. Biztos a Tizenhármak miatt. Eközben Ashley fél kezével pajzsot alkotott, másikkal meg a rendőrre lőtt. Karon lőtte az ellenséget, majd mikor látta, hogy már heten vannak, futásnak eredtünk. Jó időben távolodtunk el a járműtől, ugyanis az hatalmas robajjal felrobbant. Felkiáltottam. Az autó a tetejére fordult, az egész utat üvegszilánkokkal fedte be. Befordultunk az első utcán. Sorra robbantak fel a különböző járművek, ahogy elhaladtak mellettük. Szinte a lángokból váltak ki a minket üldöző alakok.

– Most mi lesz? – kiabáltam.
– Be a kocsiba! – parancsolt Zane egy sportkocsira mutatva.
– Micsoda? – ijedtem meg. – Mennyibe fog ez nekünk kerülni?
– Tíz év börtönbe, ha nem szálltok be! – válaszolt Zane türelmetlenül.
Beszálltunk Ashley-vel, majd Zane tövig nyomta a gázpedált. A visszapillantóból két rendőrautót láttunk utánunk jönni. Pont, mint a filmekben az autósüldözés, csak azzal a különbséggel, hogy akik vadásznak ránk, hipnotizált rendőrök és egy a Tizenhármak közül voltak. Mindenesetre Ashley az ülésen hátrafordulva tüzelt a zsarukra. Én csak egyszerű energia golyókkal bombáztam az ellenséget, de legalább nem eredménytelenül: az egyik autó defektet kapott, vezetője elvesztette az irányítást a jármű felett és forogva nekicsapódott egy épület kőfalának. Ez nagy előny volt nekünk, de a másik kocsi egyre közelebb ért.
– Van egy nagyon rossz hírem! – kezdte Zane. – Kifogyott a benzin!
– Akkor szemtől szemben küzdünk meg velük. – kiabálta Ashley. – Állj meg!
Zane a féket nyomta most, mire a sportautó száznyolcvan fokos fordulattal csikorogva megállt. A rendőrök szintén megálltak. Két rendőr és egy varázsló, a zsaruk kiszálltak a kocsiból és vártak. Pár másodpercnyi halálos csend után a férfi is kiszállt az autóból. Most végre szemtől szemben találkozhatok egy taggal. Az imént említett személy napszemüvegben, fekete kalapban és hosszú fekete köpenyben volt. Lassú léptekkel közeledett, aztán úgy öt méterre állt meg tőlünk. Nem fordult felénk, csak a földet nézte. Majd jött a halálos ítélet:
– Végezzetek velük! – szólt, hangja rideg, kegyetlen, mintha a pokolból tört volna elő.
A két társa megindult. Az egyik rövid pengékkel, a másik meg pisztollyal támadt. Ashley-t és Zane-t rohamozták. A stratégia nyilván az volt, hogy egyedül legyek a Tizenhármak tagjával, ne álljon senki az útban.
Nos, ez sikerült.
Az előbb említett férfi most felém fordult, karjait széttárta, mire fekete energia sugárzott belőle. A halálhoz hasonlított leginkább, a háttérben lángok, fekete ruha, és a hideg… A hideg amely bilincsbe kötött, félelemmel töltött el. Egész testemben remegtem. Ráébredtem, hogy talán tennem is kéne valamit, így megpróbálkoztam az erőmmel golyókat lövellni.
Meg se mozdult az ellenfelem, elnyelte a golyókat.
– Drake, fuss! – kiáltott Zane, miközben a rendőrt próbálta leteperni.
– Innen nincs menekvés! – szólt az ellenfelem, majd hirtelen ott termett előttem fél méterre. Jobb kezének ujjait a nyakam köré fonta és felemelt. Meg akart fojtani. Ashley jött a segítségemre, de egy láthatatlan pajzsba ütközött. Nincs menekvés, nem jön senki…
– Régóta várok erre a pillanatra Drake Nathan! Túl régóta… – kezdte hangosan a fekete ruhás alak.
– Ki vagy te? – kérdeztem a maradék levegőmet összeszedve.
– A nevem Wyburn, a Tizenhármak közül az egyik. Vannak akik a lélekrablónak hívnak. – folytatta. – Itt bent senki sem hall téged, nem tudsz segítséget kérni.
Wyburn most bal kezét emelte lassan, majd fekete szálak kúsztak végig az ujjain, hosszú hegyes pengévé válva az ujjak végén.
Most teljes pánikba estem. Lábammal teljes erőből belerúgtam Wyburn hasába, semmi…
– Nem öllek meg, nekem csak a lelked kell… – suttogta.

Itt a nyár: fontos dolgok!

Itt a nyár! Minden látogatónak és rokonainak kellemes szünidőt, pihenést kívánok! :)

Ezentúl csak két hetente tudok majd új részt felrakni, ezért ezen a pénteken elmarad az új rész. DE az is lehet majd, hogy nem azon a napon, vagy időben teszem fel, de erről mindig értesíteni foglak benneteket.

Ryuuzaki :)

4. Felkészítés

Itt vagyok a negyedik fejezettel, amiben az a pláne, hogy ma holdfogyatkozás lesz !
Ezen kívül felraktam egy szereplistát, amelyben az eddig megemlített fontos személyek vannak. Azért nem teszek fel előre képet, mert nem lövöm le a poént! Ja, és magamat pedig, illetve Drake-et azért nem raktam föl, mert azt mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy képzel el engem, ha változna, rakok fel képet.
Jó olvasást és comment írást! :D
Ryuuzaki




– Ki lesz az? – kérdeztem kétségbeesetten Zane-től. – Ki fog tanítani?
– Egy régi barátom, a mai világban egy hacker, a neve Ashley. Neki is áram-energiája van, ahogy neked.
– Remek.
– Igen, de sajnos két rossz hírem is van, de legalább van egy jó is.
– Előbb a jót! – kértem, bízva abban, hogy valami tényleg jó dolog az.
– Rendben. A jó hír az, hogy vannak dolgok, amelyekre én magam is megtaníthatlak. A rossz az, hogy Ashley körözés alatt áll, bankszámlákról lopott pénzt egy vírus segítségével, és most el kell tűnnie a rendőrség elől. Ne kérdezd, így aligha találjuk meg egyhamar.
Visszarogytam a fotelbe. Két hetem van arra, hogy elsajátítsak valamit az erő használatáról, és legyőznöm, vagy legalábbis feltartóztatnom tizenhárom embert, akik már mesterek is. Ezt szóvá is tettem:

– Miért lesz jobb attól, hogy feltartóztatom őket, mármint a tizenhármat? Az addig rendben van, hogy nem veszik el valakinek a lelkét, de mivel lesz jobb? És hogy tudnám felvenni a harcot mesterekkel? – most már tényleg kezdtem félni, aggódni.
– A tizenhárom tagjai egyenként járnak a világban – kezdett bele egy újabb monológba. – Egyikük megfoszt valakit a lelkétől, elhozza a törzshelyükre, ahol a tizenhárom egyesíti erejét, kiszívják a lélekből az erőt és a fiatalságot. Azért kell feltétlenül megakadályozni ezt, mert nemsokára már elég erejük lesz ahhoz, hogy hatalmuk alá vonjanak városokat, és, elpusztítsák őket. Gyilkolni és uralkodni tudjanak, kiváltva egy újabb világháborút. Az emberek megfizetik őket, hogy álljanak be seregükbe, ezzel győzelmet aratva a másik felett. Ám mikor legyengülnek az országok, beszivárognak a városokba, hatalmukkal uralni egy teljes országot – fejezte be lehangoltan.
Nem válaszoltam.

– De ne aggódj, mindig találsz majd szövetségeseket – vigasztalt kissé erőltetett mosollyal. – Azonban most ne gondolj erre. Inkább gyere, megmutatom a szobádat!
– Köszönöm.
Feltápászkodtunk, majd elvezetett egy folyosóra, jobb és bal oldalt két szoba ajtaja figyelt.
– Ez lesz a tied, ha megfelel, eddig vendégszobának használtam.
Beléptem a szobába. Fabútorok voltak itt is, de valahogy sokkal rendezettebbnek és szebbnek éreztem. Az ágyon a fehér lepedőn a piros egyik árnyalatával ékeskedő takaró, feljebb a hozzá tartozó párnával. Maga a helység kicsi volt, mégis az embernek nagyobbnak tűnik, ha először látja.
– Drake? Hahó! Jó lesz ez?
– Mi, ja, persze – jöttem rá, hogy hozzám beszélnek.
– Rendezkedj be, addig vacsorát kreálok! – hangzott el a vidám válasz egyre távolabbról.
– Rendben! – szóltam vissza Zane-nek.

Ledobtam az ágyra a táskát, majd utána az ágyra vetettem magam. Hihetetlenül fáradt voltam, semmi erőm nem maradt, főleg a repülőút után. A fejemben újra és újra felidéződtek az emlékek. Először Maddoxról, majd előbbre tekertem az idő kerekét, egészen a szüleim haláláig. Lejátszódott fejemben a nap minden perce, mozzanata. Mikor az emlékfoszlány homályában elérkeztem ahhoz a pontig, mikor befordultam az utcára, forró könnycsepp gördült végig arcomon. Nem hiszem el, hogy meghaltak. Átfordultam a másik oldalamra.
A fájó árnya a múltnak tovább kínozta a szívemet. Csak akkor nyugodtam meg, mikor az álom részegítő fáradságával kitörölt mindent a fejemből, és alvásra késztetett.

– Drake! Kihűl a vacsora! Gyere, remélem, ízleni fog, kíváncsi vagyok a véleményedre – kiabált a konyhából Zane.
Felültem az ágyon, az órámra pillantottam, fél tíz. Kissé kábán ugyan, de kisiettem a konyhába. Ott állt Zane, két nagy kesztyűben és egy piros kötényben, mire én képtelen voltam visszafojtani a nevetést.
– Még az anyámé volt, nem volt szívem megválni tőle – magyarázkodott zavartan.
– Persze. És mi a vacsora?
– Makaróni.
– Pompás.

Vacsora után ki-ki a saját szobájába tért pihenni. Fennmaradtam, mert nem tudtam aludni, a képet nézegettem, amit a borítékban kaptam. Nem sokkal később azonban elnyomott az álom.
Reggel Zane a nappaliba hívott. Most egy zöld, kötött pulóvert viselt, kezében kávéscsészét tartott.
– Álomszuszék, ideje tanulni!
– Tanulni? – kérdeztem felvillanyozva.
– Igen. Az út során belebotolhatunk ellenségeinkbe, és nem biztos, hogy egyedül képes leszek megvédeni téged. Kérlek, az asztalt húzd egy kicsit jobbrább. Remek, így jó lesz.

– Először is, a képességünk és erőnk forrása a természetes erőnlétünk, így, ha túl sokat küzdesz például, akkor teljesen kimerülsz. De vannak források is, amelyeket használhatsz a feltöltődésre, ezek a naturális források. Én például saját magam készítek erőforrást, amit magammal hordok – közölte.
– Én honnan nyerhetek plusz erőt?
– Azt hittem erre magad is rájöttél.
– Persze! A villámlással, nem?
– Na, mondom én! Csak, mint ahogy azt mondtam, nem hinném, hogy mindig lenne valami, ami feltölt téged, így megtanítalak létrehozni a forrásodat.
– Az nagyon jó! – örültem előre. – Mutasd meg!

– Először is ehhez még mást kell megmutatnom, azt, hogy hogyan hívd elő az erődet. Koncentrálj erősen, próbáld a kezedre irányítani a szálakat. Ezek ugyanúgy az ereidben keringenek, ahogy a vér, de ez nem látható. A szív a kiindulópont, az élteti úgy az energiát, mint téged. Ahhoz, hogy az ezüstös gömböt az ujjaid közt tarthassad, segítség az, ha a mutató és középső ujjadat összerakod, majd végigvezeted az energiát a szívtől, a karodon át, a kezedig. Ahol csak hozzáérsz a bőrödhöz, a szálak követik majd az utat, ott a gömb lassan megjelenik. Na, próbáld meg!
– Hogy mi? Hát… rendben.
Azt tettem, amit csak mondott nekem Zane. Végigvezettem az ujjaimat a szívtől, a karon át. Átáramlott rajtam az erő. – Most van a tenyérnél! – konstatáltam, mikor a bizsergő érzés elérte az ujjakat.
– Kiváló! Akkor próbálj meg gömböt formálni belőle!
- Igyekszem!
– Zane! – kiáltottam félelmemben, ugyanis a „golyó” szikrázott. Újból hallani lehetett a zúgást.
– Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – nyugtatott, de nem ért semmit, főleg az arcán ülő aggodalom miatt. – Bizonyára az erőd az, más, mint az enyém! – emlékeztetett. A zúgás, ahogy múltkor, abbamaradt. Mindketten megkönnyebbültünk látván, hogy a szikrák eltűntek.
Hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a lakást. Mintha én lettem volna a viharfelhő, mindenfelé villámnyalábok röpködtek, hatalmas kárt okozva maguk után. Mindketten felkiáltottunk. Hatalmas káosz uralkodott a szobában, de Zane nem sérült meg szerencsére, mert pajzsot alkotott maga körül. Körülnéztem, és megállapítottam, hogy minden megrongálódott, illetve feldőlt, papírok hevertek szanaszét.
– Azt hiszem… mára ennyi – szólt Zane meghökkenve. – Sokkal nagyobb az erőd, mint amire én számítottam. Legközelebb holnap gyakorlunk.
– Nagyon sajnálom…
– Nem tudhattad mi lesz, különben meg… – fura kézmozdulatot tett, majd behunyta szemét, mire a tárgyak visszaálltak korábbi pozíciójukba, miközben szája mosolyra húzódott.
– Akár… így is, lehet – állapítottam meg.

Este újra gyakoroltunk, azzal a különbséggel, hogy most körülöttem fonódott össze a méregzöld gyűrű. Aznap sikerült egy gömböt produkálni. Bár nem mondanám annak, de ez
inkább egy füstölgő ezüst valami volt, melyben néha az ujjak közt áthaladó villámlásnak lehettünk tanúi.
Másnap, vagyis a tizennégy napból a másodikon, már azt is megmutatta, hogy kell ezt ellökni magamtól, és hogyan használhatom ezt fegyvernek. Zane egy szellemet formált, az volt a célpont. A harmadik napon viszont már muszáj volt elindulni.

– Összepakoltál már, Drake? – tudakolta Zane, ledobva maga mellé saját hátizsákját.
– Igen, mivel megyünk? Egyáltalán hova megyünk?
– Londonba, újra. De most nem lesz baj, ne félj!
– Repülővel? – faggattam tovább.
– Igen, de sok időt vesztegettünk, tehát induljunk!

A reptérre busszal mentünk, de így is majdnem lekéstük a gépet. Az úton most nem volt semmi szokatlan. Kivéve, Stefan Wakefield? Hogy kerül ma ide? Biztos véletlen, remélem nem lát meg!
– Drake! Drake Nathan! – kiáltotta. Ez nagyon tipikus volt, természetesen magára vonta sok ember figyelmét. – Visszamegyünk Londonba? Három napja, hogy kitettelek a ház előtt, s már vissza is jössz? Ó, elnézést, kit tisztelhetek magában, uram? – kérdezte vidáman.
– Am… , Ethan… , Ethan Morris a nevem, bizonyára akkor ismeri Drake-et – terelte más vizekre a témát.
– Hogyne, három napja pontosan ezen a repülőn utazott. – felelt Stefan törhetetlen jókedvvel.
– Értem…
– És… maga… az apa? Rokon? Barát? – folytatta szórakozottan.
– Távoli ismerős – vágta rá Zane.
– Á, pompás.
– És mi szél hozott ismét erre, Drake? – ért hozzám a beszélgetés.
– Öhm… Ethan? – passzoltam át Zane-nek.
– Ó… , mi csak… városnézőbe jöttünk – felelte, majd gyilkos pillantást vetett rám, én vigyorogva álltam a tekintetet.
– Hát, jó városnézést, Mr. …?
– Morris.
–Hát persze. Viszlát. – Felemelte a kalapját, és továbbment.

– Drake!
– Mi az… Mr. Morris? – Mindketten nevettünk.

Landoltunk a repülővel. Mikor már kinyíltak az ajtók, eszembe jutott valami, és balra néztem. A repülőn még mindig nem volt tizenhármas sor, így megnyugodtam.

– Na, most merre? – kérdeztem kíváncsian, mikor leszálltunk.
– Ashley-t ismerve… – itt megint halvány mosoly futott át arcán –, gyere!
A város utcáin temérdek autó járt, ki munkába, ki családjához. Zane összeráncolt homlokkal vizsgálta az utcákat, merre kell meni, majd mikor emlékezett, gyorsabbra kapcsolt.
Egy szűk sikátor kicsiny háza előtt álltunk meg, melynek szürke falairól több helyen lepergett a vakolat. Vagy száz éves lehetett az épület, tele az évszázad emlékeivel. Az ablakok többsége törött, vagy legalábbis repedt volt.

– Ez az – közölte Zane.

3. A kép összeáll

Kedves olvasók, megérkezett a harmadik fejezet. Kissé rövidecske ugyan, de ez mindenképp kellett ahhoz, hogy el tudjon indulni a sztori. na, jó olvasást és kommentelést! :)
Ryuuzaki



- Zane Monroe? – kérdeztem a döbbenetből felocsúdva, az ajtóban álló alakra szegezve tekintetem.
- Igen,de te ki vagy? – hangja mély volt, kissé barátságtalan. – Honnan tudod, hogy, hogy hívnak?
- A nevem, Drake Nathan. Tudja én az anyám…
- Te vagy az? – mondta elkerekedett szemekkel – Akkor ezek szerint te vagy az …
- Az ünokaöccse...

Egy ideig csak méregettük egymást. A nagybátyám magas,középkorú, talán harminc éves, többnyire sötét ruhákba volt. Barna haja néhol a szemébe lógott. Kék szemében tükröződtek az utca fényei. Végigpásztázta tekintetével az arcomat,majd, kicsit zavartan megszólalt:
- Nos… akkor kerülj beljebb. – invitált befelé.
- Ülj le! – egy piros bőrborítású fotelre mutatott. – Kérsz valamit inni?
- Nem köszönöm. – utasítottam vissza, bár nem értem miért, mert elég szomjas voltam.
Pár perc után megérkezett ő is. Helyet foglalt a nem sokkal távolabb lévő, megszólalásig ugyanolyan bőrfotelben. A ház tágas volt, sajátos stílusa volt, kétségkívül hasonló az enyémhez. Egy szék, rajta a használója ruháival, a bevetetlen ágy. Ezt néztem, mivel nem nagyon szóltam semmit. Egyre kínosabb volt a csönd, mindketten vártuk a másik szavát, ami talán elindíthat egy beszélgetést. Végül:
- Öhm… már el akartam pakolni. – mentegetőzött, mikor észrevette mit nézek annyira.
- Semmi baj, nálam is ugyanez a helyzet. – válaszoltam mosolyogva – Nehéz rászánni magam.
- Igen… – ezzel a téma kifújt, de szerencsére jött egy újabb: - Anyukád alig mesélt valamit rólad. Hol is laktatok eddig?
- Londonban. – feleltem kurtán.
- Remek…
Muszáj volt valamit megkérdeznem, nem bírtam tovább. Azt a kérdést tettem föl, amely hat éve válaszolatlanul állt:

- Valamit meg szeretnék kérdezni… ,ki okozta a szüleim halálát okozó tüzet? – kimondtam. A férfi nem válaszolt először, gondolkodott, aztán:
- Baleset volt. – a hangsúllyal talán magát is igyekezte meggyőzni: - Nem volt ott senki.
A választ nem hittem el. Nem lehet!
- Ez nem igaz, ezt maga is tudja! – kiabáltam.
- Nem mondhatok semmit. Ami történt, baleset volt!
- Akkor ezt mivel magyarázza? – odatartottam neki a levelet. Zane mintha nem akarná látni, elfordult. – Mondja meg!
- Rendben… ,elmondom. Ülj le! – meglepődtem, nem hittem, hogy tényleg elmondja majd. -

12 éve, amikor születtél, a nagyszüleid ugyanúgy a tűz börtönében haltak meg, ahogyan a szüleid. Ez nem volt véletlen. Te nem vagy átlagos. Különleges képességeid vannak. Tudom, elsőre nem hiszed el, de majd magad is meg fogod tapasztalni, mire vagy képes igazából. Az a cél vezérelte a rokonaid gyilkosát, hogy ha megöli a családtagjaidat , te nem fogsz tudni semmiről. Ezenkívül árvaházba kerültél, így még kevesebb esélyed lett volna arra, hogy megtudd ki vagy valójában.
Mereven ültem a fotelben. Ez egyszerre túl sok volt. Ráadásul mindez olyan lehetetlennek tűnik… mégis, Zane csak nem beszél hazugságokról.
- Ki volt a gyilkos a repülőn?
- Bérgyilkos. A neve: Maddox
- És aki segített nekem?
- Ő velünk van.
- Velünk?
- Igen, azokkal, akik a tizenhárom ellen harcolnak.
- Kik ellen?
- A tizenhármak ellen. Egy tizenhárom emberből álló szövetség, céljuk, hogy az emberi lélek kiszívásával megfiatalodjanak, képességüket növeljék. Így akár örökké a Földön élhetnek, átvéve a hatalmat az emberektől. A kiszemelt áldozat tovább él, de érzelmei nem maradnak.
Ezért kell neked minnél előbb elsajátítanod a tudást, majd legyőzni őket.
- Értem, de miért pont én? – hangzott el, a talán kissé gyerekes kérdés.
- Ez örök rejtély, vannak, akik azt mondanák, a sors akarta így, de szerintem véletlen.
- Gondolom akkor magának van ereje.
Nekem is van, de ez mindenkinek a saját személyiségéhez kötődik, milyen dolgokra képes. Nem sokára te is tudni fogsz mindent. Megtanítalak mindenre. – Felemelte jobbkezét, úgy, mintha tartana valamit. Hirtelen sötétzöld, kavargó gömb jelent meg, melyben feketés selyemszálak örvénylettek tehetetlenül a golyó belsejébe zárva, örökös táncban kerülgetve egymást. Az ujjak tartották egyben, az ujjak irányították.
- Fantasztikus… - ámultam el.
- Meg akarod tanulni? – tette fel a szerintem visszautasíthatatlan ajánlatot.
- Meg tudom?
- Először még meg kell győződnöm arról, hogy neked van-e ilyen képességed.
- Nyújtsd a kezed! – Kinyújtottam. – Megmutatom, milyen a te aurád.
- Alig várom!

Most az ujjaira irányította a zöld gömböt, ami most füst gyanánt párolgott rajta. Hozzáérintette az enyémhez. Éreztem, hogy átjár az energiája. Minden tagomban éreztem, végigfolyt rajtam, erőt kölcsönözve nekem. Majd talán fél percig körülöttem is megjelent az a valami, mint Zane-nél. Csakhogy az enyém Ezüstös szálakból, kék fényekből és kis villámlásokból állt. Hihetetlen érés volt. Rápillantottam az összeérintett kezekre, amelyeket az ezüst és zöld szálak bilincse kötött most össze. Zane-nek a szeme zöld fényforrássá változott. Világított.
- A különböző erők megismerik egymást, – magyarázta a nagybátyám. – ha elfogadják egymást, akkor az azt jelenti, hogy hasonló típusú az energiánk. Ha nem, akkor viszont szétszakadnak, és ellöknek minket. Nem tudlak majd tanítani. De előbb várjuk meg, mi lesz.

Hatalmas zúgás támadt, az összefonódott szálak most fényesen ragyogtak.

Hirtelen alábbhagyott a zúgás, néma csend támadt, majd hatalmas robajjal szétszakadtak a szálak az ujjainkon és ellöktek minket. Szerencsére a fotelnek lökött az erő, de sajnos túl erősen, így hátraestem.
Mikor feltekintettem, megállapítottam, Zane nem járt sokkal jobban nálam. Ő az asztalnak esett. Furcsa, égett szag terjengett a szobában, mindenfelé füst szállt.
- Most mi legyen?
- El kell vigyelek egy régi barátomhoz, – válaszolta, majd a mondat végén mosolygott – ő majd tanítani fog.